A múlt évszázad derekán útjára induló Európai Közösségek – az Európai Unió elődjének – létrejöttét az elemzők, a második világháborút követő politikai és gazdasági problémákra keresett válaszként határozzák meg. Már a negyvenes évek végefele egyre inkább teret hódított az a – elsősorban az európai kereszténydemokrata pártok által hiredetett – nézet, mely szerint Nyugat Európa korábbi nagyhatalmi státuszának visszaszerzése, Németország vissza-csatolása egy békés európai struktúrába, csakis egy olyan összeurópai integrációval lehetséges, melynek célja a nemzetközi béke biztosítása és a gazdasági jólét megteremtése.
Ennek a felismerésnek a nyomán, 6 alapító tagállam – Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország és Olaszország – 1951-ben létrehozta az Európai Szén- és Acélközösséget (ESzA), a szakpolitikák fokozatos integrálásának első lépéseként. Ez az összefogás, amely az integráció csíráját jelentette, olyan jól sikerült, hogy az azt követő évtizedek mindenike további mélyülését és bővülését eredményezte
A valódi gazdasági integráció alapköveként emlegetett 1957-es római szerződések és a nekik köszönhető 1958-ban létrejött Európai Gazdasági Közösség (EGK) valamint az Európai Atomenergia-közösség (EURATOM) megalakulását, a hatvanas években az árúk, a tőke, a személyek és a szolgáltatások mozgását liberalizáló közös piac célkitűzése és a megvalósulásához szükséges feltételek teljesítése követte (belső vámok, mennyiségi korlátozások, fizikai- pénzügyi- és adminisztratív akadályok felszámolása, a gazdaságpolitikák fokozatos összehangolása). Ezekután már nemcsak lehetővé, hanem szükségessé vált a gazdasági és monetáris unió erősítése, valamint a közös valuta – az euró – bevezetése.
Az integráció folyamata, tehát, fokozatosan, lépésről-lépésre mélyült, újabb és újabb gazdasági területek, szakpolitikák bevonásával, miközben ezzel párhuzamosan folyt bővítése is: alig fél évszázad alatt 21 állam (1975- Anglia, Dánia, Írország, 1981- Görögország, 1986- Portugália, Spanyolország, 1995- Ausztria, Finnország, Svédország, 2oo4- Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia, Szlovénia, 2oo7- Bulgária, Románia) csatlakozott a ma már Európai Unióként működő európai közösséghez. A bővítési folyamat kérdése ezzel még mindig nem zárult le, hiszen további államok és régióik készülnek – Horvátország, Törökország és Macedónia csatlakozási tárgyalófélként, Szerbia, Montenegro és Bosznia-Hercegovina potenciális tagjelelöltként – a csatlakozásra.
Az Unió lépcsőzetes bővüléseinek elkerülhetetlen következménye lett intézményrendszerének folyamatos reformja, szükségleteknek megfelelő újragondolása, úgy a Bizottság, a Miniszterek Tanácsa, a Parlament valamint a Bíróságra vonatkozóan, mint a tanácsadó Bizottságok (Régiók Bizottsága, Gazdasági és Szociális Bizottság) és a pénzügyi intézmények (Európai Fejlesztési Bank, Európai Központi Bank) szintjén.
